"A Newcastlenek? Komolyan? Hogyhogy?" Ha annyi egyfontos bankjegyem lenne, ahányszor ilyen és ehhez hasonló a kérdéseket hallottam már... Jó, gazdag akkor sem lennék, viszont a pénzből valószínűleg megrendelhetném a klub hivatalos shopjából az idei hazai mezt. Mondjuk MARK 29 feliratozással. Hogy aztán vállfára tegyem, és beakasszam a szekrénybe, a másik harminckét Newcastle mezem mellé. Meccset természetesen néznék benne, bár ilyenkor általában a fiam választja ki, hogy melyikben üljek a TV elé. Persze felvenném akkor is, amikor - egyre ritkábban sajnos - focizni járok, de az idő nagy részében ott lógna a többi mellett. Időrendi sorrendben természetesen. Mert jó érzés, hogy ott vannak.
Olyannak, aki nem szurkol hasonlóan egy csapatnak, ez felfoghatatlan. Így aztán megmagyarázhatatlan is. Hát még akkor, ha az a bizonyos klub nem tartozik jelenleg az elithez. Nem nekik vannak a legjobb játékosaik, nem ők játszák a legszebb focit, nem érnek el kiemelkedő eredményeket sőt, többször hagyják el vesztesen a pályát, mint ahány győzelmet érnek el. A szurkoló mégis kitart. Aki teheti kijár a meccsekre, aki nem, az meg a TV, vagy a streamek előtt gubbaszt minden hétvégén. Hétfőn-kedden még kicsit idegesen gondolva a vereségre, de csütörtökön már újra a hétvégét várva. Éveken keresztül, komolyabb sikerélmények nélkül. Pláne megmagyarázhatatlan.
Nem is próbálom megmagyrázni. Inkább elmesélem, hogy nálam hogyan történt ez a "lávsztori". Nem lesz Ali MacGrow, Ryan O'Neil, meg az a gagyi zene, csak egy kis nosztalgiázás.
Utolsó kommentek