Azok, aki az elmúlt években angol focit követték egy dologban mindenképpen hasonlítanak. Valamilyen véleményük van Joey Bartonról. Akik csak felszínesen tanulmányozták a pályafutását, azok legyintenek. Tahó, alattomos, beképzelt, középszerű. Viszont azok, akiknek az elmúlt években szerepelt a kedvenc csapatában, sokkal elnézőbbek vele szemben. Sőt, akadnak szép számmal olyanok is, akik kimondottan kedvelik.

Én is ezek közé tartozom, így aztán nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy a Cser Kiadó gondozásában magyarul is megjelenik az önéletrajzi könyve. (Ami egyébként IDE KATTINTVA megrendelhető) Hajtás után erről a kiadványról írok pár gondolatot, mert természetesen a lehető legkorábban beszereztem, és sikerült nagyon gyorsan ledarálnom mind a 276 oldalt.

A No Nonsense itthon a Semmi Duma címet kapta, de persze Joey sokat dumál benne. Viszont nem beszél mellé. Kendőzetlenül mesél a gyerekkoráról, a családi kötelékeiről, a futball iránti szeretetének kialakulásáról. Egy pillanatra sem sajnálja, vagy sajnáltatja magát. Érezhetően túljutott egy ponton, ami után már nem akar mindent és mindenkit hibáztatni a saját ballépései miatt. Vállalja a felelősséget a tetteiért, és hihető, reális történeteket mesél el, amelyekben - ellentétben az angol sport bulvár lapok állításaival - nem ő az antikrisztus, csupán egy fekete bárány, akinek nem a békés konfliktuskezelés a legerősebb oldala. Őszintén beszél a démonairól, leginkább az agresszóról, ami ugyan kezdetben sikeres futballistává tette, viszont a későbbiekben ennek meg volt az ára.

A manchester City-nél Robbie Fowler volt az egyik legjobb cimborája

A könyvből a pályafutása minden állomáshelyéről kapunk érdekes történeteket. Az Evertonról, ami az örök szerelem, mégsem adatott meg, hogy oda igazoljon. A Manchester City-nél töltött balhés évekről. A newcastle-i időszakról, ahol a sérülések, a börtönbüntetés - na meg pár eltiltás - is közrejátszott abban, hogy nem tudott elégszer a csapat rendelkezésére állni. Az első Queens Park Rangerses időszakról, ami csak a pénzről szólt. Az Olimpique Marseille-ről, a klubról amivel azonnal szerelembe esett. A visszatérésről a QPR-be, ahol ezúttal már élvezte a focit, majd a Burnley-ről, ami talán az egyetlen tökéletes állomás volt a karrierjében. Természetesen szóba kerül az a bizonyos egyetlen válogatott mérkőzés, illetve az is, hogy miért nem volt több, vagy mi kellett volna ahhoz, hogy több legyen.

Közben pedig abba is nyerünk egy kis betekintést, hogy a családi problémák hogyan vezettek olyan szintű frusztrációhoz, ami hol a futball pályán, hol egy szállodában, hol pedig egy liverpooli utcán robbant ki belőle, és hogy mikor, milyen károkat okozott ezzel  másoknak és saját magának. Megismerkedhetünk egy kicsit azokkal a személyekkel, akik segítették, vagy hátráltatták az elmúlt években. Civilek, akikről most hallunk először, és a futball világ figurái, akikről most hallunk először Joey-tól.

A jelen és a közelmúlt angol labdarúgásának számos jelentős alakját megemlíti a kiadványban. Voltak játékosok és menedzserek, akikkel kimondottan rossz viszonyt ápolt, de nem ez volt a jellemző. Barton meglepően sok főnökével, és a csapattársai túlnyomó többségével ki tudott alakítani olyan, kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyt, amivel pályafutása minden állomáshelyén vezéregyéniséggé tudott válni. Nem adatott meg neki, hogy igazán komoly célokért küzdő Premier League csapatban játszon, de talán egyszer majd irányíthat egyet.

A Barton család: Georgia és Joey két gyermeket nevelnek, Cassius-t és Pieta-t

Bizony ám! A vadember, a bunkó, a semmirekellő Joey, aki a visszavonulása után is a futballban akar dolgozni. Viszont azt megígérhetem, hogy mire az olvasó eljut odáig, amikor Barton a jövőképét vázolja, a fenti negatív jelzők egyike sem villan fel, ha rá gondolunk. A liverpool-i alsó-középosztálybeli gyerek, akinek a foci mellett a piti bűnözés lehetett volna a másik alternatíva, már a múltté. Ugyan nem nőtt be a feje lágya - amit a könyv megjelenése után kirobbanó fogadási botránya is alátámaszt - viszont ettől még egy felelősségteljes, megfontolt Joey Bartont ismerünk meg. Olyat, aki filozófiát hallgat az egyetemen, és bármilyen közéleti témában meg van az értelmes, komoly véleménye. Akinek zsebben van az UEFA A liciences edzői papírja. Aki évek óta úgy elemez és készül fel a meccsekre, mintha minimum játékos-edző lenne. Akit mentorok és motivációs szakemberek menetettek meg az önpusztítástól, és ennek hatására ő maga is mentor és motivátor lett. Vezéregyéniség, akit elfogadnak és követnek társai. Ez a képessége korábban is megvolt ugyan, de igazán a QPR és a Burnley öltözőjében vette nagy hasznát.

A Semmi Duma egy percig sem unalmas. Nem önigazolás, nem magyarázkodás, nem hatásvadászat. Egy srác átlagos, igazán még sanyarúnak sem mondható gyerekkora, majd a pályafutás, amit megálmodott magának, még ha nem is pontosan úgy, ahogyan történt. Emellett kapunk még tizenöt év angol focit, érdekességekkel, balhékkal, kulisszatitkokkal. Az egész attól lesz olvasmányos, hogy olyasvalaki szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, akinek a változatára abban a pillanatban senki nem volt kíváncsi. 

Mark29