Egyszer volt, hol nem volt, talán utoljára még ennek a blog platformnak az elődjénél egy sorozat, a Valamiért Ismerős Arcok, amiben egykori Newcastle játékosokról emlékeztünk meg. Az elmúlt átigazolási időszakokban is sokan távoztak a klubtól, akik megérdemlik a megemlékezést, a teljesség igénye nélkül Jonas, Ryan Taylor, Papiss Cissé vagy Cheick Tioté. Akinek viszont mindenképpen járnak a sorok, az Steven Taylor, aki 2016 nyarán távozott a klubtól, 21 év (8 év akadémia és 13 év felnőtt csapat) szolgálat után. Hajtás után egy kis múltidézés, és egy friss Saylor interjú, ami tulajdonképpen e poszthoz is ihletet adott.

Steven Vincent Taylor 1986. január 23-án látta meg a napvilágot (vagy a ködöt) Greenwich-ben, de pár héttel a születése után már a Tyne folyó partján találta magát. Szülei ugyanis Newcastle-ből származtak, és haza is tértek családot alapítani. Így aztán a kis Stevie a híres Wallsend Boys Clubban kezdett focizni, ahol többek között olyanok pallérozódtak, mint Steve Bruce, Peter Beardsley vagy éppen Alan Shearer.

1995-ben már a Newcastle akadémia tagja volt, 2003-ban pedig megkapta az első profi szerződését. A következő tizenhárom év elég felemásan alakult. Az első 7-8 arról szólt, hogy mikor robban be a világfutballba ez a tehetséges, szenvedélyes, de sérülékeny játékos. Az utolsó 2-3 pedig arról, hogy lesz-e még valami ebből a srácból, vagy marad ez a kínos teljesítmény, ami mostanában jellemezte. Ami állandó volt a karrierjében, azok a sérülések. Taylornak szinte nincs olyan izma, izülete, testrésze, amivel ne kellett volna rehabra járnia a bentoni edzőközpontba.

Ennek ellenére 268 mérkőzésen szerepelt a klub színeiben és ezeken 15 gólt is szerzett. Tizenhárom év alatt ez azért elég kevés meccs, jól mutatja, hogy ha más nem is, de apróbb sérülések folyamatosan hátráltatták. A legjobb szezonjában 44 meccset játszott, amiből 27 mérkőzés volt bajnoki. Viszont newcastle-i karrierje során játszhatott az UEFA kupában, majd négy évvel ezelőtt az EL-ben is.

Volt pár elég buta nyilatkozata, és egy nő miatt összeverekedett egy edzésen Andy Carollal - amikor is brutális módon eltörte a csatáer kezét... az arccsontjával... - szóval érdekes figurája volt ő az öltözőnek. Szorult helyzetben a saját kapuja előtt lement fekvőtámaszba, és hazagurította fejjel a labdát, vagy éppen a kapus előtt táncolt egy-egy szabadrúgás előtt, hogy megzavarja a sorfal felállítását.

Vagy például ott volt a hírhedt Aston Villa elleni zakó, amelyik meccsen Lee Bowyer és Kieron Dyer összeverekedett. Akkor már 0:3 volt az állás, és eleve emberhátrányban volt a Newcastle, mert Taylor kézzel hárított egy lövést, majd összeesett. Nem tudom mit gondolt, mindeesetre annyira még az angol bírók sem ostobák, hogy egy ilyet megegyenek.

A ezek miatt a jelentek miatt szurkolók nagyrészt szerették, és ő is szerette a szurkolókat. Hiszen egy volt közülük, sőt, a mai napig egy közülük. Taylorról nekem például a fenti képp ugrik be, amikor az Anji ellen, az utolsó pillanatban  - egy Cissé góllal - megszerzett győzelem után, átugrott a palánkon, és egy kerekes székes szurkolóval ünnepelte a továbbjutást. Meg aztán nagyon nem szereti a Sunderlandet, és ennek ahol teheti hangot is ad. Legutóbbi, a Daily Mail-nek adott interjújában is kitér erre, de előbb még nézzük mi történt vele, amióta távozott a klubtól.

A 2007/2008-as szezon után komolyan amiatt kellett aggódni, hogy az Arsenal lecsap rá, de aztán megint csak jött egy sérülés, és tulajdonképpen a lassú de biztos formahnyatlás is kezdetét vette. Nem ment sehová, és már később sem keresték olyan helyekről, amelyek kedvéért elhagyta volna szeretett klubját. 2016 nyarán szabadon igazolhatóként elment a tengeren túlra szerencsét próbálni. A Portland Timbers játékosa lett, de nem tudta meghódítani az újvilágot. Augusztus 1. és december 15. között összesen 12 mérkőzésen szerepelt. Egyetlen gólt szerzett, de ugyanazon a mérkőzésen a saját kapujába is betalált. Hazatért, és 2017. január 25-én az Ipswich Town-hoz szerződött. A második meccsén persze térdsérülést szenvedett, amivel négy hétre ki is dőlt.

Végül pedig jöjjön a legfrissebb Saylor interjú, ami miatt a Newcastle szurkolók továbbra is szeretik, a Sunderlandiek meg...khm... nem sok jót kívánnak neki.

Sunderland. Az egy borzalmas hely. Mindenki tudja, hogy mi a helyzet köztem és a Sunderlandiek között. Ők nem szeretnek engem, én nem szeretem őket. Nem túl szerencsés, de ez van. Soha nem fog megváltozni a véleményem, de ha lesz még rá lehetőségem, akkor nagyon várom, hogy játszhassak ellenük.

Nagyszerű érzés. Inspiráló. A gyűlöletük az, ami matt szeretek ellneük játszani, hogy 46 ezer Mackem utál úgy, ahogyan csak ők tudnak. Nagyszerű, és persze én is utálom őket. Így van ez. Azt hiszem mindenki megláthatja majd, ha játszunk ellenük.   

Taylor egyébként korábban jó statisztikákkal rendelkezett a Sunderland ellen, de részese volt a sorozatban elveszített hat derbinek is.

A Sunderland ellen veszíteni, ez az, amit legjobban bán a karrierje során, ahogyan mondja, nem szereti látni a boldogan mosolygó Mackemeket.

Soha nem szabad veszíteni a Sunderland ellen. Az megöli az egész napomat, és a vereség örökre ottmarad az agyamban. A boldogan mosolygó Mackemem azok, akiket nem szeretek látni, de sajnos jó pár alkalommal kikaptunk tőlük. Az utóbbi időben nem túl jó a statisztikám ellenük, de összességében körülbelül 50-50 %. 

A Sunderland a PL tabella alján, a Newcastle pedig a Champo tabella tetején. Kicsi a valószínűsége, hogy a következő évben legyen egy Tyne-Wear derby, ami elszomorítja Taylort, de Ipswich játékosként is szívesen szembe kerülne a Sunderlanddel.

Játszanék ellenük jövőre, abszolút. Newcastle szurkolóként viszont remélem, hogy a Newcastle feljut, és a következő szezonban ők játszanak ellenük, mert minden Newecastle drukkernek fontosak a derbik.

Remélem a szurkolók megkapják, amit akarnak, habár jelen pillanatban nem úgy néz ki, hogy ez összejön, mert a Sunderland vergődik. Viszont ugyanezt mondtuk az elmúlt pár évben is, és mégis kihúzták magukat a slamasztikából.

Személy szerint persze nagyszerű lenne újra ellenük játszani. Ahogy 46 ezer Mackem újra azt énekli, hogy "Steven Taylor, bárcsak meghalnál", az levenné a nyomást a csapattársaimról. Elvonnám róluk a figyelmet, nem lenne ezzel gond.    

A Daily Mail interjút átvette a Chronicle Live, mi pedig tőlük nyúltuk le.

Steven Taylor még mindig csak 31 éves, de a teste annyi sérülésen van már túl, hogy bőven túl van már az aranykorán. Ettől függetlenül remélem, hogy még sok időt tölthet a pályán, és megadatik neki, hogy győztes meccsen játszon a Sunderland ellen.

Hajrá Newcastle!

Mark29