Ennek a posztnak semmi köze nem lesz a Newcastlehez. Semmi köze nem lesz Angliához. Sőt, semmi köze nem lesz a focihoz sem. Mégis valószínűleg egy kicsit mindannyiunkat érint. Mert a tegnapi, szomorú esemény mindenkire, bárkre hatással lehet, aki a 80-as, 90-es, vagy akár a 2000-es években volt gyerek, tinédzser, vagy felnőtt. A "NEMcastle" rovatban ezúttal gyermekkorom egyik, ha nem a legnagyobb bálványától, Carlo Pedersolitól, azaz Bud Spencertől búcsúzom.

A szigorú tekintetű, de mégis kedvességet sugárzó óriás kalandos életéről korábban is rengeteg sztori keringett az interneten, most pedig sajnos van apropó, hogy még többet elevenítsenek fel a sajtó orgánumok. Nem nehéz persze már-már filmbe illő történetekre találni az életével kapcsolatban, hiszen a két(részes), klasszikus értelemben vett önéletrajzi könyve mellett további két anekdota gyűjteményét is kiadták már. Igaz az utolsó, 2016-ban megjelent könyv magyarul még nem kapható. Ezekben a kiadványokban a gyermekkorától kezdve, a sportkarrierjén, és a filmsikereken át, a békés nyugdíjasévekig mindent leír. Mi az, hogy leír? Elmesél, és mindezt annyira magával ragadóan teszi, hogy közben egy kicsit mindannyian újra gyerekek leszünk, akik hallgatják a nagypapájuk vidám és kevésbé vidám, de mindig érdekes és tanulságos történeteit. 

Él ebben az országban ugyanis legalább három generáció, akiknek Bud Spencer "bejutott" a szívébe, és örökre ott is marad.

Ahogyan fentebb már említettem, Bud Spencer élete nyitott könyv (szó szerint, egy négy kötetes sorozat), ahol nagyrészt már ismert történetek mellett igazi csemegéket ismerhettünk meg. Éppen ezért nem is ilyen sztorikat osztanék meg Veletek, hiszen biztosan sokan már olvastátok, sokan pedig ezután fogjátok olvasni ezeket a kiadványokat. Inkább arról írnék egy kicsit, hogy nekem hogyan jutott be a szívembe, és lett Terence Hillel együtt a kedvencem, egy egész életre.

Kicsit most furán érzem magam, hogy a bálványom távozását "arra használom", hogy egy versenyben, egy nyereményjátékban részt vegyek, viszont szerintem Bud egyáltalán nem bánná. Sőt talán még tetszene is Neki. A könyvei alapján ugyanis úgy gondolom olyan ember volt, aki azt vallotta, hogy ragadj meg minden lehetőséget, és tedd azt, amitől boldogabbnak érzed magad. Legyenek vágyaid, céljaid, ötleteid és törekedj ezek megvalósítására. A többire meg csak "fütyülj". Futtetenne, azaz Fütyülj rá, ami Bud Spencer életfilozófiája is volt.  

Én pedig jobban érzem magam, hogy írok róla. A blogolás pedig valahol mégis csak egy kicsit öncélú műfaj. 

Valamikor az 1980-as évek vége felé kezdődött. Már nem tudom melyik film lehetett az első. Valószínűleg az ...és megint dühbe jövünk. Vagy a Különben dühbe jövünk volt? Esetleg valamelyik másik klasszikus? Megmondom őszintén, hogy nem tudom. Fogalmam sincs az időrendi sorrendről. Most, a harmincas éveim közepét taposva úgy érzem, hogy van 7-8 olyan Bud Spencer - Terence Hill (BSTH) film, amelyeket egyszerűen mindig is ismertem.

Kezdetben családi program volt a BSTH mozizás. Otthon a két fogható tv csatorna egyikén, később videokazettán, sőt arra is tisztán emlékszem, hogy a nagyszüleimmel és a bátyámmal még moziban is néztük a mestereket. A nyári szünetek alkalmával, a délelőtti, kora délutáni matiné vetítések egyikén láttam például a Nincs Kettő Négy Nélkült. Még arra is emlékszem, hogy a Bartók, vagy az Átrium (ex-Május 1.) moziban, erkély-jeggyel. 

Később aztán a szülők kiszálltak ebből a programból, hiszen nekik éppen elég volt két-három alkalommal megnézni egy-egy filmet. Mi, a tesómmal viszont nem élégedtünk meg ennyivel. Bármelyik filmjüket bármikor meg tudtuk nézni újra, és újra, és újra.  Füzeteink voltak, amikbe beregasztgattuk a képeiket, próbáltuk lerajzolni őket és természetesen arra törekedtünk, hogy a hétköznapi élethelyzetekben is el tudjuk lőni a kívűlról megtanult filmszövegeket.

Az abszolút szórakoztató, vér és dráma nélküli klasszikus filmek után pedig jött a többi, valamivel komolyabb alkotás is. A Giuseppe Colizzi féle első közös western trilógia, vagy a már könnyedebb Örgdög jobb és bal keze filmek. Na meg Kalózok Háborúja, az egyetlen BSTH film, amiben Bud Spencer a végén meghal. A szólóban készített mozik közül természetesen az egyik oldalon a Piedone sorozat, a másikon pedig a Szuperzsaru és a Keményfejű voltak meghatározó darabok.

A klasszikus kamaszkor, az általános iskola utolsó évei jelentettek egy kis visszaesést. A gyerekkor részleges elhagyása, új érdeklődési körök, vagy tudom is én, de az biztos, hogy pár évig hanyagoltam ezeket a filmeket, és ha véletlenül adta is a tévé, egy kicsit unalmasnak találtam. De hát a kamaszok mind meghülyülnek, nem igaz?

A gimnázium alatt aztán helyre állt a "rend". Az ott megismert, és az életemben azóta is fontos szerepet betöltő barátaim mind ismerték a BSTH műveket sőt, mint kiderült hasonlóan rajongtak is értük. Az egyre gyakoribb "idézgetések" után közösen újranéztük gyerekkorunk kedvenceit és ezúttal valahogyan még nagyszerűbbnek találtam őket, mint kisgyerekként. Sokkal jobban ültek a poénok, az emlékekből előszedett "klasszikus szövegek" pedig végleg beleégtek az agyamba.

Az azóta eltelt közel húsz év alatt pedig csak még nagyobb fanatikussá váltam. A kedvencek ott sorakoznak a polcon DVD-n, de ettől függetlenül, ha a tv kapcsolgatása közben éppen ráakadok egy filmjükre, akkor elég valószínű, hogy végig is nézem. Olvasva az életükről, a munkásságukról, a barátságukról pedig csak még jobban tisztelem ezt a két embert. Szerintem nincs is még egy ilyen híresség, mint ők ketten, akikről így, ismeretlenül is biztosan tudom, hogy jó emberek. Felnőtt fejjel már teljesen másképp nézem őket. Persze egy kicsit nosztalgiával is, de sokkal fontosabb, meghatározóbb az a jelenség, hogy egy BSTH film alatt végig mosolygok és jókedvű vagyok. Nettó másfél-két óra kikapcsolódás. 

Fia, Giuseppe Pedersoli nyilatkozta, hogy Bud békésen ment el. Köré gyűlt a családja, ő pedig utoljára annyit mondott: "Köszönöm". Én köszönöm. Köszönöm azt a többszáz órányi vidámságot, és kikapcsolódást, amit adott és még adni fog. Köszönöm a filmeket, ahol mindig a jó győzött, mert a klasszikus értékeknek érvényt szereztek, ráadásul igencsak szórakoztató módon. Köszönöm a meséket, a történeteket, amiből megtudhattam, hogy mi minden történt mialatt a 6 kg-os újszülöttből egy 86 éves kedves bácsi lett. Köszönöm.

A kisfiamnak egyetlen fénykép alapján, teljesen ösztönösen lett szimpatikus ez nagydarab szakállas ember. Amióta először látta a Kincs, Ami Nincset, hetente egyszer legalább megkérdezi, hogy mikor nezünk legközelebb valamit tőlük. Az "erőt" pedig úgy mérjük, hogy "ez a bácsi erősebb, mint Bud Spencer?" Azt hiszem az ő szívébe is bejutott.

Nyugodj békében Carlo Pedersoli!

Mark29