"A Newcastlenek? Komolyan? Hogyhogy?" Ha annyi egyfontos bankjegyem lenne, ahányszor ilyen és ehhez hasonló a kérdéseket hallottam már... Jó, gazdag akkor sem lennék, viszont a pénzből valószínűleg megrendelhetném a klub hivatalos shopjából az idei hazai mezt. Mondjuk MARK 29 feliratozással. Hogy aztán vállfára tegyem, és beakasszam a szekrénybe, a másik harminckét Newcastle mezem mellé. Meccset természetesen néznék benne, bár ilyenkor általában a fiam választja ki, hogy melyikben üljek a TV elé. Persze felvenném akkor is, amikor - egyre ritkábban sajnos - focizni járok, de az idő nagy részében ott lógna a többi mellett. Időrendi sorrendben természetesen. Mert jó érzés, hogy ott vannak. 

Olyannak, aki nem szurkol hasonlóan egy csapatnak, ez felfoghatatlan. Így aztán megmagyarázhatatlan is. Hát még akkor, ha az a bizonyos klub nem tartozik jelenleg az elithez. Nem nekik vannak a legjobb játékosaik, nem ők játszák a legszebb focit, nem érnek el kiemelkedő eredményeket sőt, többször hagyják el vesztesen a pályát, mint ahány győzelmet érnek el. A szurkoló mégis kitart. Aki teheti kijár a meccsekre, aki nem, az meg a TV, vagy a streamek előtt gubbaszt minden hétvégén. Hétfőn-kedden még kicsit idegesen gondolva a vereségre, de csütörtökön már újra a hétvégét várva. Éveken keresztül, komolyabb sikerélmények nélkül. Pláne megmagyarázhatatlan.

Nem is próbálom megmagyrázni. Inkább elmesélem, hogy nálam hogyan történt ez a "lávsztori". Nem lesz Ali MacGrow, Ryan O'Neil, meg az a gagyi zene, csak egy kis nosztalgiázás.

Miért pont nekik? Mi volt az első élmény, amire emlékszem velük kapcsolatban? Ez utóbbi az, amit minden szurkoló el tud mesélni. Nekem az első ilyen emlékemet kereken húsz évvel ezelőttről kell felidéznem. Nagy csodák persze nincsenek. Főleg itthon. Külföldön drukkolsz a helyi klubnak, a város csapatnának, akikre mindig más szemmel nézel, mert amikor megtanultál járni, apád vagy a nagyapád már vitt is a lelátóra. Ettől függetlenül persze - főleg ha a helyi klub nem top csapat - gyerekként az a foci fog igazán tetszeni, ahol valami különlegeset kapsz. Egy nagy gól, egy fordulatos meccs, egy szimpatikus játékos, vagy akár egy szép mez. Ilyen apró dolgok dönthetnek. Viszont az biztos, hogy gyerekek többsége nem azért választ magának csapatot, mert megsajnálja a vesztest. A kedvenc csapathoz kötődő első élmény szinte mindig pozitív. Reménytelenül, és megmagyarázhatatlanul viszont akkor lesz egy csapat szurkolója, ha látta őket valami csodálatos dolgot véghez vinni, és ezért kitart mellettük akkor is, amikor nagyon nem megy a szekér. 

Szóval 1996 nyara. Az angol válogatott a hazai rendezésú európa bajnokságon. Komolyabban foglalkozni a focival az 1994-es VB-n kezdtem, ott viszont nem voltak angolok. A válogatottjukat annyira ismertem, hogy a bátyámnak megvoltak gombfociban. Persze olyan nevek, mint Shilton, Butcher, Beardsley, Robson, Ince, Barnes vagy Lineker, azaz a 86-90-es generáció. Ehhez képest 96-ban ott volt egy fiatal csapat, akik látványos, szórakoztató játékkal jutottak tovább a csoportból. A meghatározó természetesen a Hollandok elleni 4:1 volt, a legendás Gascoigne, Sheringham, Shearer kombinációval, melynek végén az utóbbi kipókhálózta Edwin Van der Saar kapuját. Ezzel a momentummal megszerettem azt az angol válogatottat, és nagyon sajnáltam, hogy az elődöntőben a másik kedvenc csapatommal, a németekkel kerültek össze. Igen, angol foci drukkerként/bloggerként szeretem a német válogatottat, de az egy másik sztori. Szintén megmagyarázhatatlan.

Pár hónappal később, 1996 októberében aztán megint belebotlottam Alan Shearer nevébe. Méghozzá egy Fradi - Newcastle UEFA kupa meccsen. Micsoda két év volt az a Fradinak. A BL után az UEFA kupában is szép eredményt értek el, például a hazai meccsen legyőzték a Newcastle-t 3:2-re. A Beardsley-vel, Ginola-val, Les Ferdinaddal és Alan Shearerrel felálló Newcastle-t. A visszavágón persze kicsontozták a Fradit, de az első meccs klasszikussá vált. Én meg úgy voltam vele, hogy mivel angol kedvenc klubcsapatom még nem volt, gondoltam jó lesz ez a Newcastle nekem.

A történet ezután szépen meg is rekedt ezen a ponton. A Newcastle igazából csak egy volt azok közül a csapatok közül, amiknek követtem az eredményeit. Tudtam kik játszanak ott, hogy állnak a bajnokságban, és ha elkaptam egy-egy meccsüket, akkor azért megnéztem. Majd jött a Goal! című mozi 2006-ban, és felpörgette az eseményeket. Szerintem a sportfilmek között is jónak számít, focis filmek között meg pláne, és mivel nagyrészt Newcastleben játszódik, arra ösztönzött, hogy többet foglalkozzak velük. Ekkor kezdődött el az, ami viszont tényleg megmagyarázhatatlan.

A Newcastle ugyanis lejtmenetben volt. Szó nem volt már BL indulásról. Az UEFA kupában sem a bajnoki, vagy a hazai kupaszereplés miatt tudott indulni a csapat, hanem mert az Intertoto Kupa megnyerésével kaptak egy helyet. Hol voltak már a Ginola, Asprilla szintű sztárok? Abban az évben Alan Shearer is visszavonult. Amikor újra egymásra találtunk a csapattal, már alig párszor láthattam őt játszani fekete-fehérben.

Mégis valhogyan fokozatosan kiszorították a figyelmem középpontjából az összes csapatot, akik iránt korábban érdeklődtem. Persze ez nem csak a Newcastle és más klubok, hanem a Premier League és a többi bajnokság viszonylatában is igaz. Pedig az azóta eltelt 10 év alatt összesen két szezon volt, amikor igazán jól szerepelt a Newcastle. Az egyik a 2009/2010-es idény a Championshipben, a másik pedig a 2011/2012-es szezon, amikor végül 5., EL indulást érő helyen tudtak végezni. Írhatnám a mostanit is, hiszen eddig Rafa Benitez és a fiúk oktatják a másodosztályt, de erre térjünk vissza majd tavasszal.

Összességben viszont sokkal inkább a szenvedés jellemezte ezt az időszakot. Rossz vezetőség, rossz edzők, rossz játékosok. Kilátástalan játék, vereség sorozatok, folymatos harc a kiesés ellen, amit kétszer annak rendje és módja szerint el is bukott a csapat. Mégis, ha erről az időszakról kérdeznek, előbb a pozitív emlékek villannak fel, minden bajnokságnak egy-egy olyan momentuma, ami sikernek számított.

Egy top csapat szurkolójának kudarc, ha nincs meg a bajnokság,  a BL indulás, vagy ha becsúszik 2-3 rossz meccs egymás után. Egy eredménytelen időszakot megélő klub szurkolóinak meg ez a megmagyarázhatatlan. Persze, nagyon sajnáljuk őket, hogy a gyémánt cipő szorítja a lábukat. Nekünk más "problémáink" vannak.

Nem tudom miért alakult így. Nem tudom, hogy miért nem egy másik klub, miért nem egy másik bajnokság? Nincs rá magyarázat, de meg kell, hogy mondjam nem is keresem. És egy cseppet sem bánom.

Hajrá Newcastle!

Mark29