Ennek a posztnak semmi köze nem lesz a Newcastlehez. Semmi köze nem lesz Angliához. Sőt, semmi köze nem lesz a focihoz sem. Mégis valószínűleg egy kicsit mindannyiunkat érint. Mert a tegnapi, szomorú esemény mindenkire, bárkre hatással lehet, aki a 80-as, 90-es, vagy akár a 2000-es években volt gyerek, tinédzser, vagy felnőtt. A "NEMcastle" rovatban ezúttal gyermekkorom egyik, ha nem a legnagyobb bálványától, Carlo Pedersolitól, azaz Bud Spencertől búcsúzom.

A szigorú tekintetű, de mégis kedvességet sugárzó óriás kalandos életéről korábban is rengeteg sztori keringett az interneten, most pedig sajnos van apropó, hogy még többet elevenítsenek fel a sajtó orgánumok. Nem nehéz persze már-már filmbe illő történetekre találni az életével kapcsolatban, hiszen a két(részes), klasszikus értelemben vett önéletrajzi könyve mellett további két anekdota gyűjteményét is kiadták már. Igaz az utolsó, 2016-ban megjelent könyv magyarul még nem kapható. Ezekben a kiadványokban a gyermekkorától kezdve, a sportkarrierjén, és a filmsikereken át, a békés nyugdíjasévekig mindent leír. Mi az, hogy leír? Elmesél, és mindezt annyira magával ragadóan teszi, hogy közben egy kicsit mindannyian újra gyerekek leszünk, akik hallgatják a nagypapájuk vidám és kevésbé vidám, de mindig érdekes és tanulságos történeteit.

Él ebben az országban ugyanis legalább három generáció, akiknek Bud Spencer "bejutott" a szívébe, és örökre ott is marad.

Nagyon régen, még a blog korábbi felületén előfordult már, hogy olyan témákról születtek posztok, amik nem voltak közvetlenül kapcsolhatóak a Newcastle Unitedhez. Nem gyakran ugyan, de azért ha a körülmények úgy hozták, akkor megnyilvánultunk más angol focis témákkal, válogatott tornákkal, esetleg a hazai labdarúgást érintő kérdésekkel kapcsolatban is. Most is valami hasonló következik.

Tizenegy nappal és 27 évvel Hillsborough után, 2016. április 26-án bírósági ítélet született, amely kimondta, hogy a Liverpool szurkolók nem hibásak a történtekért, ők kizárólag áldozatai voltak a tragédiának. Az eset kapcsán világszerte megemlékeztek a pályákon, a St. James Parkban például 52 ezren énekelték a You'll never walk alone-t, megríkatva ezzel Rafa Benitezt.

Hajtás után szembesülhetünk azzal, hogy mennyire bántó, de minimum meghökkentő, ha nem kellő tapintattal nyúlnak az angol labdarúgás egyik legszomorúbb eseményéhez.